Példaképek és mentorok: Az önismeret és az önértékelés zsákutcái a kutatói pályán

Sokáig azt gondoltam, hogy nem vagyok elég okos. Gyerekkoromtól kezdve olyan emberek vettek körül akik között mindig volt aki jobb volt nálam matekból vagy programozásból. Középiskolás diákként spec. mat. tagozatra és tehetséggondozásra jártam, ahol az osztálytársaimmal rendszeresen vettünk részt versenyeken. Mindig is szerettem az ilyen kihívásokat, mert rengeteg tudást és tapasztalatot sikerült velük felhalmozni az évek során.

Azonban a sok pozitívum mellett rengeteg önértékelési zavart is okoztak számomra. Egy-egy rosszabbul sikerült eredmény után túlzottan kritikus voltam magammal szemben. Ezzel az osztályban nem lehettem egyedül, mert szinte már szállóigévé vált nálunk, hogy azt mondjuk magunkra “én hülye vagyok”. Tizenéves fejjel nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy másokhoz mérjük magunkat és a saját emberi értékünket is ehhez kötjük. Erre pedig egy verseny kiváló alkalom, hiszen készen kapjuk az “objektív sorrendjét” annak, hogy ki a jobb, fontosabb, figyelemre méltóbb a társaink közül és pontosan hol is állunk mi ebben a rangsorban. Az első helyezettet mindig egy kicsit nagyobb dicsfény övezi, a tanárok is mintha egy kicsit szélesebben mosolyognának rájuk és egy kicsit lelkesebben gratulálnának nekik. Persze ha éppen mi nyertünk, akkor ideig-óráig még boldogak lehetünk miatta és élvezhetjük a megnövekedett figyelmet, de úgyis tudjuk, hogy a siker múlandó és pár hónap múlva újra megmérettetjük magunkat, ahol ismét veszíthetünk. Többször pedig tényleg objektíven is veszítettem. Volt, hogy nem sikerült bejutnom olyan meghívásos táborokba vagy felkészítő órákra, ahova szerettem volna vagy nem sikerült kijutnom egy-egy fontosabb verseny következő fordulójára. Eközben az ismerőseimnek, osztálytársaimnak úgy tűnt, sokkal kisebb gondot okoz az ilyen céljaik elérése. Sokszor úgy éreztem tényleg kevés vagyok ahhoz, hogy bekerülhessek az élmezőnybe.

Az érettségi előtt sokat beszélgettünk arról, hogy ki milyen egyetemre fog jelentkezni. Emlékszem akkoriban többször mondták nekem osztálytársnőim, hogy ők nem szeretnének matek vagy informatika szakra jelentkezni, mert nekik nincs olyan agyuk mint nekem, vagy mint egyik-másik osztálytársamnak. Nagyon furcsa volt ezt olyanoktól hallani, akiket saját magamnál okosabbnak tartottam. Méginkább elszomorító volt, hogy akár én akár egy másik társunk miatt nem érzi magát elég jónak ahhoz, hogy ilyen irányban tanuljon tovább és erről semmilyen győzködéssel nem lehetett eltántorítani. Már akkor is úgy éreztem és a diploma után már teljesen biztos vagyok benne, hogy ők is sikerrel vették volna a BME VIK kihívásait, ha elhitték volna magukról, hogy képesek rá.

A BSc diplomám megszerzése után teljesen biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogok visszaülni az iskolapadba. Elegem volt a tanulásból, az állandó vizsgák és házi feladatok rengetegéből, vonzott az hogy valamit alkothassak, amit utána valódi emberek a valódi életben is használnak majd. És persze az, hogy ezzel sok pénzt is kereshessek. Pár hónappal később Varsóban kötöttem ki a Google-nél. Eszméletlen élmény volt néhány hónap leforgása alatt felvételt nyerni, kicuccolni külföldre és belecsöppenni egy igazán nemzetközi, kifejezetten pörgős közösségbe. Nagyon jó volt egy kimondottan barátságos, közvetlen, befogadó csapat tagjának lenni, akikkel pár hónap leforgása alatt jártam Kaliforniában, Londonban, Berlinben és Zürichben. Akárhova mentem, pár perc alatt össze tudtam ismerkedni teljesen idegen emberekkel, amire eddigi munkahelyeimen még nem láttam példát. Azóta úgy érzem sokkal pozitívabb és közvetlenebb lettem én is, aminek nagyon örülök. Számomra kinyitotta a világot és nagyon sok hasznos soft skillt megtanultam a hatalmas pörgés és sok munka mellett.

Azonban sajnos maga a munka egyszerűen nem kötött le. Hiába voltam az egyik top techcégnél, úgy éreztem nem tud érdekelni, hogy cloud szakértővé vagy Java zsenivé képezzem magam. Bármilyen feladatot kaptunk, tudtuk hogy az megoldható, csak idő kell hozzá. A probléma kulcsa inkább a szoftver architektúrájának az ismeretében vagy a különböző processzek működésében volt, nem valamilyen tudományos kérdés megoldásában. Hiányzott az az élmény a versenyekről, amikor sokáig nem tudok megoldani egy feladatot és azon kell órákat gondolkoznom, hogy egyáltalán hogyan induljak el. A munka továbbra is sok volt és egyre kevésbé bírtam a tempót, kezdtem lemaradni. Nem tudtam úgy teljesíteni ahogyan azt elvárták tőlem, emiatt egészen a kudarc szélére kerültem, nagyon megviselt ez az időszak.

Teljesen véletlen, hogy az ott töltött időm alatt jelentette be a Google Santa Barbara-i kutatócsoportja, hogy elérték a kvantumfölényt. Erről egy hosszú közvetítést is tartottak, aminek a felvételét nagyon sokszor újranéztem. Ekkor jöttem rá, hogy én is ezt akarom csinálni, még meg nem oldott problémákon gondolkozni egy kutatócsoport tagjaként és új dolgokat felfedezni. Arra is rájöttem, hogy egy egyszerű BSc diplomával az ajtón se fognak beengedni ilyen helyekre. Ekkor döntöttem úgy, hogy felmondok, hazaköltözök és folytatom a BME-t, hogy doktorandusz lehessek.

Azt hiszem a legfontosabb hozadéka ennek az élménynek az volt, hogy megismertem saját magamat. Azelőtt sosem gondoltam volna magamról, hogy nekem az ipar helyett az akadémiai pályán van a helyem. Nem tudtam, hogy emellett hiányozna a tanítás és a gyakorlattartás, ha abbahagynám. Borzasztóan hasznos és fontos, hogy az ember - pláne fiatalon - egyszerűen belevesse magát ilyen lehetőségekbe és kipróbálja milyen lehet, mert csak akkor fogjuk tudni hogyan reagálunk egy ilyen helyzetre, ha azt ténylegesen át is éljük.

A versenyzéssel szemben a doktori nem szóló műfaj. Itt nem egymás ellen, hanem pont hogy közösségben dolgozunk és segítjük egymást. Kutatócsoport tagjai leszünk. Szemináriumokon adunk elő és együtt ötletelünk egymás aktuális problémáin, segítséget kérünk egymástól. Egyedül senkinek sem megy. Hatalmas szükség van szociális készségekre és kapcsolatok építésére. Persze kell valamilyen szinten okosnak is lenni, de egy ponton túl sokkal többet számít a szorgalom, a reziliencia és a kreativitás. Sok könyvet, cikket el kell olvasni, írni kell, pályázati anyagokat összeállítani, saját cikket elkészíteni, oktatási segédletet gyártani. Hétről hétre kell haladni szép lassan előre és nem feladni, ha az eredmények nem akarnak jönni. Ahogy doktorandusz társaim mondták, “nem okosnak kell lenni, hanem makacsnak”. :)

Sokszor látom a diákjaimon, hogy nem hisznek magukban. Azt mondják nekem, ők sosem lesznek elég okosak ahhoz, hogy értsék az algoritmuselméletet, vagy egy korrekt matematikai bizonyítást. Általában úgy gondolják, hogy az én agyam valamiért másképp működik, hogy én így születtem, ők pedig nem. Pedig ez egyáltalán nincs így. Talán három oka van annak, hogy én itt tartok jelenleg: Az első, hogy sok időt belefektettem. A versenyekre, szakkörökre járás szép lassan összeadódott az évek során. Bár napi szinten nem tűnik fel, de visszatekintve rengeteget fejlődtem ezeknek köszönhetően. A második, hogy a kudarcok ellenére nem adtam fel soha. Volt, hogy sokáig tartott felállni belőlük, de valahogy mindig sikerült, leporoltam magam és mentem tovább előre. A harmadik, pedig hogy mindig voltak mellettem olyanok, akik segítették az előrehaladásomat. Családtagok, tanárok, idősebb diákok, akik valamilyen belső indíttatásból többet foglalkoztak velem és a társaimmal fiatalkorunkban, tanítottak, tanácsot adtak, támogattak. Egyedül sosem lennék most itt.

Informatikus nőként sokszor kapunk olyan megkeresést, hogy jelenjünk meg valamilyen “Nők az informatikában” tematikájú eseményen, mint példakép a fiatalabb generáció felé. Jelen cikk is valahogy így született. Azt gondolom, hogy ez egy szép és hasznos cél, de a mondandója még önmagában kevés számomra. Amikor példaképként mutatkozom be, azt mondom: én nő vagyok és nekem sikerült, tehát te is képes vagy rá. Visszagondolva az osztálytársnőimre gyerekkoromból és a mostani diákjaimra, úgy érzem ez még önmagában nem elég. Ezért szeretnék inkább mentorként bemutatkozni és azt mondani: képes vagy rá, segítek benne. Ehhez pedig nőnek sem kellett lennem. Azért szeretek itt lenni a BME-n, mert lépten nyomon mentorokba ütközöm. Mind a tanárainkban, kollégáinkban és doktorandusz társainkban is megvan az a közvetlen, segítő hozzáállás, ami miatt úgy érzem érdemes ebbe a közösségbe tartozni.

Manapság már azt gondolom, hogy bár sosem leszek olyan okos, mint egyesek, de nincs is erre szükségem. Szeretek tanítani, a fiatalabb generációt mentorálni, közösségben tevékenykedni és közösen izgalmas problémákon gondolkozni. Megváltoztak a céljaim és a mérce ami alapján eldöntöm elégedett vagyok-e magammal már alig tartalmazza a teljesítményemet és az ehhez kapcsolt sikereket, elismeréseket. Sokkal fontosabbá vált, hogy jól érezzem magam a mindennapokban, olyan emberek vegyenek körül akikkel szeretek együtt dolgozni és emellett jusson idő a kikapcsolódásra is. A külső elismerés, dicséret és díjak esetlegesek és nem csak a saját teljesítményeden múlnak. Ezek helyett számomra a befektetett munka, a saját céljaim és saját magam felülmúlása lett az új belső mérce. Ezek alapján pedig úgy érzem, már most is sikeres vagyok.